Lélegzet

A világháború alatt, részint az üzemanyag-utánpótlás akadályoztatása miatt, fagázzal hajtott gépkocsik futottak, ma is számtalan elképzelés van arról, hogy mivel lehetne kiváltani a fogyatkozóban lévő fosszilis üzemanyagkészletet. A mezőgazdaságban például esetenként a munkagépekhez saját termesztésű olajokat használnak, Brazíliában pedig általánosan elterjedtek az alkohol meghajtású járművek. Ha nem is valószínű, hogy hosszabb távon a növényekből kinyerhető üzemanyagok, azaz a bioetanol és a biodízel le fogja váltani a kőolajat, átmenetileg biztosan növekedni fog a jelentőségük. Lássunk néhány mellettük és ellenük szóló érvet!

Manapság két előnyét szokták a bioüzemanyagoknak kiemelni. Az egyik a politikai-startégiai függőség csökkenése ott, ahol nem áll rendelkezésre saját fosszilis energiaforrás. A másik a környezeti szempont: a kipufogógáz szén-dioxid tartalma beépül a következő évben, hasonló céllal termesztett növényekbe, vagyis elégetésük nem növeli a kibocsátott üvegházgázok mennyiségét.

Termelésüknek üzleti szempontból a mezőgazdaság az egyik haszonélvezője, mert csökkennek a termelés bizonytalanságai, megszűnnek a túltermelési válságok. A támogatások legtöbbje a termelt mennyiséghez kapcsolódik, és üzemanyagként szinte korlátlanul lehet eladni a termékeket. Néhány éven belül a technológia várhatóan annyit javul, hogy nemcsak a búza, a kukorica, a repce lesz jó áron eladható, hanem a mindenféle cellulóz alapú hulladékokért is versenyezni fognak egymással a biogáztelepek valamint a fűtő- és üzemanyaggyártók. A cellulóz alapú etanolgyártás az, amelyet a legkevésbé tartanak aggályosnak az ellenzők. (Lásd a Lélegzet 2000/1 és a 2003/3 számát!) De a használt sütőolaj is hasznosítható biodízelként.

Az import fosszilis energia kiváltása tehát védi a globális éghajlatot, csökkenti az ország politikai kiszolgáltatottságát és amellett a helyi munkát is felértékeli. A megújuló energiák termelése, legalább átmenetileg, 10–20 éven át, fontos szerepet játszik majd a vidék fenntartható fejlődésében.

A bioüzemanyagoknak azonban nemcsak előnyei, hanem jelentős társadalmi, gazdasági és környezeti hátrányai vagy legalábbis veszélyei vannak. A nyersanyagok megtermelése igen kevés élőmunkát, annál több értékes földterületet, vizet, (mű)trágyát igényel, és a nagyüzemi táblák, a monokultúrák aligha nevezhetők környezeti szempontból kedvezőnek. Különösen sok csapdát rejt a bioüzemanyag termelés és exportálás a harmadik világban, ahol élelmiszerből sem tudnak mindig eleget termelni, és most a nagyobb haszon reményében feltörik a legelőket, felégetik az őserdőket, hogy növeljék a termőterületet. Ráadásul sok helyen súlyos vízhiány van az előző évtizedek szakszerűtlen és erőltetett öntözési eljárásainak, valamint az éghajlatváltozásnak köszönhetően. Korábban a gyapotültetvények voltak a gyarmatosítás szimbólumai, most könnyen válhatnak a bioüzemanyag termelés energiaültetvényei azzá.

Kész válaszokkal kell készülni a bioüzemanyagok elterjedésének várható következményeire. Magyarországon például a nagy fatüzelésű erőművek közel egyidejű üzembe helyezése következtében 2003-ról 2004-re 500 százalékkal nőtt a tüzifafelhasználás. Ez jól jött az erdészeteknek, azonban feszültségeket okozott a háztartásokban, és nagyüzemi méreteket öltöttek a falopások, illetve a környezeti szempontból is igen káros tarvágások. Ha ehhez hozzászámítjuk a biomassza erőművek beruházásához és a „zöld” áram és hő termeléséhez nyújtott közvetlen és közvetett támogatásokat, akkor felmerül a kérdés, vajon mindezek együttesen pozitív vagy legalábbis nullszaldós eredményt hoznak-e?

Az éghajlatváltozást okozó üvegházgázok csökkentése érdekében többféle módon is támogatják a megújuló energiaforrásokat. Mindenek előtt össze kell hasonlítani a támogatások mennyiségét és célját (eredményeit) más hasonló célú beavatkozások költségeivel. A határértékek fokozatos szigorítása, különféle díjak és bírságok bevezetése esetenként sokkal nagyobb eredménnyel jár, mint a konkrét támogatások fenntartása. A bioüzemanyagok jelentős támogatással történő előállítása, valljuk be, pótcselekvés a legtöbb országban, összehasonlítva a felesleges szállítások és utazgatások kiküszöbölésével megtakarítható üzemanyagok mennyiségéhez, illetve számos más éghajlatvédelmi beavatkozáshoz képest. Miért éri meg Franciaországból palackozott ásványvizet importálni vagy pusztán divatból terepjáróval operába járni akkor, amikor a kőolajkészletek felszínre hozása egyre drágább és állandó politikai feszültségek forrása?

Félő, hogy a fosszilist kiváltó bioüzemanyag nem lesz más, mint új méz a madzagra. Vagyis a hátrányok azonosak, vagy nagyobbak lesznek összességükben, mint az előnyök, és a bioüzemanyagok támogatása sem a környezet védelmét, hanem csoportok piaci érdekeit fogja szolgálni.

Jelenleg kétféle növényi eredetű, folyékony üzemanyag van forgalomban, az úgynevezett bioetanol és a biodízel. Elsősorban cukorból és keményítőből (búza, kukorica, cukorrépa, burgonya, cukornád), szeszlepárlással, ritkábban cellulózból (növényi rostok) állítanak elő bioetanolt, és a hagyományos motor hajtóanyaghoz keverik, illetve teljesen kiváltják vele. A biodízel a mi éghajlatunkon repcéből vagy napraforgóból készül. A hozzákeverési arány függvényében kell a belsőégésű motorokat kisebb-nagyobb mértékben átalakítani. 10 százalék bekeveréséig még nincs szükség átalakításokra. A bioüzemanyag energiatartalma alacsonyabb, mint a hagyományosé, ezért többet kell belőle tankolni. Ezt elsősorban gyártmányfejlesztéssel, a hatékonyság növelésével lehet ellensúlyozni.

2007 júniusától a MOL-nak legalább 4,4 százalék alkoholt kell a benzinbe keverni, máskülönben – a tervek szerint literenként 10 Ft – büntetőadót fizet majd a különbözetért. A bioetanol-gyártás hatékonyan használhatná fel a magyarországi 4-5 millió tonnás gabonafelesleget, és 4 millió tonna kukoricafelesleget, amelyből becslések szerint kétmilliárd liter alkohol állítható elő.

A biodízel gyártásban az Európai Unió az első a világon, jövőre tovább növekszik a termelés, s 4 millió tonna előállítása várható. Az unióban Németország a legnagyobb biodízeltermelő, majd Franciaország és Olaszország következik. Az Európai Unióban 2010-ben a járművekben felhasznált üzemanyag 5,75 százalékának, 2015-ben 8 százalékának kell bio-eredetűnek lennie.

Két évtizede Stájerország délkeleti csücskében hasonló szegénység volt, mint ma Magyarország hátrányos helyzetű térségeiben. Még az okok is megegyeztek a hazaiakkal. A lakosság főképp kukoricatermesztéssel foglalkozott, iskolázatlan volt, a fiatalok menekültek a térségből. Híján voltak látványosságoknak, különleges természeti adottságoknak. A bécsi szakértők nem láttak fantáziát a területben, semmi jót nem jósoltak a jövőre nézve. Volt azonban a helyi polgármesterek és gazdák között néhány, akik nem akartak ebbe beletörődni. Kidolgoztak egy hosszú távú jövőképet, és terveket készítettek a kilábalásra. Elhatározták például, hogy kb. két évtized alatt önellátók lesznek energiából. Jelentős uniós, tartományi és központi támogatással biogáztelepet, biomassza tüzelésű távfűtőrendszert hoztak létre, és felkészültek a bioüzemanyag gyártására is. A termelt energiához ugyanúgy megkapták a támogatást, mintha a központi energiarendszerbe táplálták volna be. Ráadásul a korábban a nagy energiaszolgáltatóknak fizetett milliárdok egyre nagyobb része a térségben maradt. Új munkahelyek jöttek létre, és a nagyobb hozzáadott érték következtében a jövedelmek is jelentősen megnőttek.

Mureckben és általában Ausztriában nagy gondot fordítanak az energiatakarékosságra. Az épületek hőtechnikai tulajdonságai háromszor jobbak a magyar átlagnál. Máskülönben nem lenne elképzelhető, hogy erdészeti hulladékból, szármaradványokból és a csökkenő állatállomány trágyájából a település összes épületét versenyképes áron ki tudnák fűteni.