A prókátor a procurator latin szó elmagyarosodása, amely a XIX. században az ügyvéd megfelelője volt. Ma már alig használjuk, kevés helyen maradt fenn, köztük a címben idézett szólásmondásban, amely azt fejezi ki, nem örülünk, ha valaki kéretlenül siet vitapartnerünk vagy akár a mi megsegítésünkre.
Arany János: A fülemile című, 1854-ben írt versében hiába dolgoztak a prókátorok, a bíró – a saját zsebére ütve – haragosan mondja:


„Hallja kendtek!
Sem ide nem, sem oda nem
Fütyül a madárka, hanem
(Jobb felől üt) nekem fütyül,
(Bal felől üt) s nekem fütyül:
Elmehetnek.”


Nem dőlt el tehát, Péternek vagy Pálnak fütyült-e a fülemüle azon a szép napon, de mindketten szegényebbek lettek egy-egy tallérral, és gazdagabbak sok mérgelődéssel.


„Milyen szép dolog, hogy már ma
Nem történik ilyes lárma,
Össze a szomszéd se zördül,
A rokonság
Csupa jóság”


Így ironizál a költő, és a tyúkperek folytatódnak. Azonban van más módszer is a pereskedés helyett. Miután Péter és Pál már régóta rossz viszonyban vannak egymással, nem valószínű, hogy segítség nélkül meg tudnak egyezni, hiába tudják, hogy a pereskedés nem vezet sehová. Ilyenkor jöhetne valaki – egy mindkettejük számára hiteles személy –, aki segít, hogy kölcsönösen kielégítő megállapodást kössenek.
Ilyen hiteles személy lehet a mediátor, és a tevékenység, amit végez, a mediáció.
A mediáció nem a „jogok és kötelességek”, hanem az „igények és érdekek” mentén működik. Az elhúzódó egyezkedések kudarca gyakran abból fakad, hogy a felek megrekednek az ellenséges hadállásokban, és képtelenek kikeveredni onnan. Szükségük lenne a megegyezésre, de képtelenek módot találni arra, hogy kijussanak abból a helyzetből, amiről talán még azt is pontosan érzik, hogy zsákutca.

Egyáltalán nem újdonságról van szó, a történelem során az emberek mindig is igénybe vették a család vagy a közösség bölcseit, hogy békítő szerepet vállaljanak a kisebb-nagyobb perpatvarokban. A nagytekintélyű öregek mai szóhasználattal mediátorként segítették a konfliktust feloldani. A történelmi Kínában bevett politikai gyakorlat volt mindez. A XIX. században már biztosan alkalmazták a világ jó részén nemzetközi viták megoldásában is, bár még mindig nem hívták mediációnak. Ilyen volt, amikor Nagy-Britannia közvetített Portugália és Brazília között 1825-ben, vagy a Vatikán Németország és Spanyolország között a Karolina-szigetek ügyében, de akár a magyar kiegyezés is. A mai nemzetközi diplomáciai tevékenység egy része is mediáció, gondoljunk csak Richard Hoolbroke szerepére a Balkánon, vagy Obama elnök különmegbízottjaként, mostani tevékenységére Afganisztánban.
A mediáció egy módszer, amelyet legkülönfélébb vitás helyzetek, konfliktusok megoldása érdekében lehet alkalmazni. Legfontosabb jellemzője, hogy két vagy több fél vitájában a felek önkéntes beleegyezésével egy semleges harmadik (mediátor, közvetítő) jár közben.

A szó latin gyökere alapján, (medius: középső, középen lévő, közbeavatkozó, pártatlan) a mediációt közvetítésként fordíthatjuk. A békéltetés angolszász területen régóta ismert, mai, szabályozottabb formája az Egyesült Államokból indult, leggyakoribb formáját alig 40 éve dolgozták ki amerikai kvékerek békéltető munkájukhoz. Elsőként a biztosító társaságok csaptak le a módszerre, mely mára igen elterjedtté vált.
Alternatív konfliktusmegoldás (AKM) sokféle van, ezek közül az egyik a mediáció.
Szakmai szempontból a mediáció biztosan nem békítés – bár a felek (meg)békülnek a folyamat végére –, a békítő ugyanis beavatkozik, tanácsot ad; amit a mediátor nem tehet.
Hogy hol érdemes mediációt alkalmazni? Üzleti konfliktusokban, munkahelyi nézeteltéréseknél, munkaügyi és családi vitákban, váláskor, gyermekelhelyezési ügyekben, iskolai problémák esetén, szociális munka során, helyi társadalmi ellentétek esetén, lehet az bármilyen fejlesztés, beruházás, ahol a helyi érdek sérülhet.

A pereskedés hosszú ideig tart, és ha elvben kedvező is számunkra az ítélet, mégis vesztünk. Környezetvédelmi ügyekben különösen szembeötlő, hogy a bíróság ugyan – évek múltán – esetleg megállapítja a környezetkárosítást, de az eredeti állapotot már nem lehet visszaállítani. Nyertünk tehát – papíron –, de a lényeg menthetetlen kárt szenvedett.
Magyarországon még nem túl elterjedt a mediáció, bár a törvények lehetőséget adnak rá. Az Egyesült Államokban a mediációra kerülő konfliktusok legalább nyolcvan százalékában eredményt érnek el. Olyan lehetőséghez jutnak így a résztvevők, amellyel megnyugtatóan tudják rendezni az ügyüket.

Általánosságban sikeres lehet a mediáció, ha:


■ az érintett személyek önként vesznek részt benne;
■ a felek a mediátort elfogulatlannak tekintik;
■ a résztvevők nem találnak megoldást a vitára, de igénylik annak rendezését;
■ a vita megoldására egyéb lehetőségeket is fontolóra vettek, de a mediációt tartják a legcélravezetőbbnek;
■ a fennálló kapcsolatok minden félnek fontosak;
■ minden félnek fontos a gyors rendezés;
■ a résztvevők a maguk dolgáról maguk akarnak dönteni;
■ nincs jelentős hatalmi különbség a vitázók között;
■ az egyik fél személyes biztonsága sem függ a vita kimenetelétől;
■ a felek nem kommunikálnak – vagy soha nem is kommunikáltak – egymással és felkészültek arra, hogy egy pártatlan harmadik fél segítsen a kommunikációban.
A lebonyolításban egy pártatlan, a konfliktuskezelésben jártas személy közvetít, de nem befolyásol. Egyáltalán nem szükséges, hogy a vita tárgyát képező szakmát ismerje, például hogy tudja, mi az ívhegesztés vagy a besamelkészítés, hiszen az emberek közötti kapcsolat rendezését segíti elő, nem pedig igazságot oszt. A mediátor a folyamatért, a lebonyolításért és nem az eredményért felelős. Feladata, hogy elősegítse a felek számára kölcsönösen elfogadható megoldások megtalálását és kidolgozását. A mediátor mindvégig független és pártatlan. Nem tesz javaslatot, nem dönt, a döntés joga és felelőssége a felek kezében marad.
Miután a mediációs folyamat során tisztázzák a megoldandó kérdéseket, a mediátor segít feltárni a konfliktus természetét. A mediátor segíti a feleknek megtalálni érdekeik közös elemeit, hogy ezek alapján jöhessen létre a megállapodás, amit végül tanácsos írásba is foglalni. Jogi ügyekben ez kötelező is. A megegyezés feltételeiről a felek döntenek, és döntéseikért felelősséget vállalnak.

Európában mind polgári peres ügyeknél, mind az áldozat-tettes szembesítéseknél vagy a gyermekelhelyezési kérdésekben, környezetvédelmi vitákban, iskolákban és a gazdaság szereplői közötti konfliktusokban is elterjedőben van a mediáció.
A mediáció előfeltételeként a felek elismerik, hogy a konfliktus létezik, aminek a megoldására törekszenek, de nem ismernek eszközt a megoldásra. A majdani döntések hatékonyabbak, ha tudatosul a résztvevőkben, hogy mit éreznek, mit okozott bennük a probléma. Az eljárásmód egyértelműen strukturált keretben bonyolódik, cél- és ügyfélorientált, a résztvevőket döntésképes felnőttként kezeli.
Hogyan zajlik egy átlagos mediáció? A felek felkérik a mediátort, aki helyszínt választ és időt egyeztet a résztvevőkkel. A mediációs teret előkészíti, hogy minden szereplő a lehető legkellemesebben érezze magát. Például mindkét félnek és saját magának papírt és íróeszközt készít elő. Úgy helyezi a székeket, hogy semmi se zavarja a szemkontaktust a felek és a mediátor között. Várja a feleket, mikor elhelyezkednek, köszönti őket, és bemutatkozik. Néhány bevezető szó után a mediáció konkrét célját egyeztetik a felek, azaz, elhangzik a pontos megbízás a mediátor számára egy közösen, pontosan és pozitívan megfogalmazott cél formájában. Majd az ülések keretfeltételeinek tisztázása és a mediációs beszélgetés szabályainak elfogadása következik. A mediátor nemcsak tiszteletben tartja, de erősíti is az egyén felelősségérzetét.
Ezek olyan általános elvek, amelyek lehetővé teszik, hogy az indulatok ne szabaduljanak el, lehetetlenné téve a megállapodást.
Az összefoglalóban a mediátor külön ügyel arra, hogy az elhangzottakat egy semlegesebb, nem bántó szóhasználattal tükrözze vissza. A durvaságokat nem ismétli meg, a mögöttes érzésvilágra tér csak ki. A háttérben meghúzódó elvárásokra is rákérdez, és ezt jelzi vissza. Célzottan keresi és hangsúlyozza a felek egymásra vonatkozó pozitív megjegyzéseit, az elhangzott jó emlékeket. Bár számára a konfliktus részleteinek megismerése elengedhetetlen, de nem döntőbíró, a döntést a felek hozzák meg. A vita nem arról szól, hogy a tudomány mai állása szerint kinek van igaza, hanem, hogy a helyzet úgy rendeződjön, ahogy az a résztvevők számára a leginkább elfogadható. Gyakori a nyitott kérdések alkalmazása, ezzel is elősegítve, hogy a felek meg tudják fogalmazni álláspontjukat. Például: „Mit akart ezzel tulajdonképpen elérni? Hogyan érezte magát a helyzetben? Emlékszik olyan időszakra, amikor jóban voltak egymással?”
A felek bizalommal tekintenek a mediátorra, mert látják, hogy független, nem húz egyik fél felé sem. Érezteti, hogy rendben van, ha különbözőek az álláspontok. A lényeg, hogy a rossz érzések leépüljenek, és a félreértések tisztázódjanak. Mindkét fél számára egyértelmű, hogy a mediátor egyenrangúnak fogadja el nézeteiket, elvárásaikat. Akkor kerülhet sor az eldöntendő kérdések feltételére, ha az álláspontok kikristályosodtak. Ezt segítő kérdések lehetnek:
„Mit szeretne, hogyan legyen ez a jövőben? Mit hajlandó tenni ennek érdekében? Milyen kapcsolatot szeretne a jövőben?”
A mediátor az összefoglalóban ügyel a kérdések pozitív megfogalmazására. A megoldáshoz közeledve a felek egymáshoz is beszélhetnek. Mind elvárásaikat, mind vállalásaikat a másiknak közvetlenül mondják el. Az erőltetett megállapodási pontokat általában nem tartják be a felek, ezért a mediátor, még ha tudna is jobb megoldást, nem befolyásolhatja a feleket. Cél a konszenzusos megoldás, a benne lévők valódi egyetértésével.
Egy-egy mediációs folyamatban egy vagy több mediátor is részt vehet, de egyiküknek sincs döntési hatásköre. A mediátor kizárólag a folyamatért felelős, a megoldási javaslatok és a megállapodás kidolgozása a felek feladata. Így van lehetőség arra, hogy a résztvevők a későbbiekben is képesek legyenek rendezett viszonyban maradni egymással.

A mediátor(ok) titoktartási kötelezettséget vállal(nak), mind a személyekre, mind az ügyükre, mind a megállapodásukra vonatkozóan.
A mediátornak mindenkor joga van, hogy megszakítsa a mediációs folyamatot, ha úgy látja, hogy az nem képviselhető etikailag.
Végezetül beszéljünk még egy jelenségről: a civil szervezeteknél mind gyakrabban kéretlenül megjelennek magukat mediátornak nevező személyek. Korábbi ismeretségre, barátságra hivatkozva felajánlják közvetítői segítségüket a beruházó és a szervezet között fennálló konfliktus feloldására. A látszólagos pártatlanság örve alatt megbújva változatos eszközökkel próbálják meg rávenni a szervezetet álláspontja megváltoztatására. Aki ilyesmire vetemedik, nem mediátor, még ha annak is nevezi magát, ez a fentiekből kiderült. Hívhatjuk fogadatlan prókátornak, akinek, mint tudjuk, ajtó mögött a helye. A baj csak az, hogy a megrendült bizalom a valódi mediátorok megítélését is ronthatja, hátráltatva ezzel a folyamatokat.